gefy naplója

Biztosan én vagyok a hülye, sőt ráadásul naiv is.
Mert még mindig azt hiszem, hogy a vevő a Vevő, a szolgáltató meg azért van, hogy
Szolgáltasson. Lehetőleg minél egyszerűbben.
Ha mesélik, biz’ Isten nem hiszem el, pedig tényleg így történt.
Láttam egy hirdetést a tévében. „Limit” díjcsomag a Pannonnál, kifejezetten gyerekeknek.
Havi 2900-ért beszélgetés, se több, se kevesebb, ráadásul egy egészen jó kis készüléket is adnak hozzá 12 ezerért.
Nosza, rajta menjünk, vegyünk, hetek óta rossz a telefonja, suli van, viszonylag olcsón megúszom.
Irány a mintabolt. Elmondom, mit szeretnék. Máris indul a szokásos ügymenet.
Tehát, veszek egy telefont pénzért, kifizetek egy előfizetést szintén pénzért. Készpénzért.
Hogy nem lehet kártyával fizetni egy mintaboltban, nem értem, de elfogadom.
Ma már a falusi szatócsboltokban is lehet, de ez az ő dolguk. Szeretik a készpénzt.
No, de miután az összes adatomat feljegyezte az ügyintéző, személyigazolvány, lakcímkártya, kéri a jogosítványomat vagy az útlevelemet. Ugyan miért??
Itt születtem, itt élek ötven éve. Magyar állampolgárként.
A személyi igazolványommal lassan bejárhatom a fél világot, csak telefont nem vehetek? A Pannonnál, ahol egyébként lassan 15 éve előfizető vagyok. Meg az egész családom.
És mi van, ha nincs jogosítványom?- ugye lehet ilyen, vagy nincs útlevelem?- ugye ez is előfordulhat? Akkor ne legyen telefonom sem?
Mire ez a fene nagy bizalmatlanság? Mire kell ennyi igazolás? Mit kockáztat a szolgáltató? Én veszek, ő elad. Tiszta ügy, vagy mégsem?
Ha nem lett volna ott velem a gyerek, aki persze csillogó szemével már alig várta, hogy kezébe vegye új telefonját, hát hagyom az egészet a csudába.
Tartsák meg a telefonjukat.
Persze megvettem. Tényleg hülye vagyok.

  

 

Egyik napilap  cikke szerint azért vették el egy Csongrád megyei településen - Zákányszéken - Kálmán Andreától két gyermekét, mert az asszonyt boszorkánysággal vádolják. Az elsőszámú vádló természetesen a volt férj, aki egyébként korábban a település jegyzője volt.

Az anyától 16 éves házasság után tavaly januárban költözött el a férje. A bíróság a válás után az anyánál helyezte el a gyerekeket, az édesapa kéthetente láthatta őket. A zákányszéki asszony idén július elején tíz napot nyaralt együtt a gyermekeivel Görögországban, majd július 23-án Tiszaalpárra vitte őket az édesapjukhoz a kéthetes nyári láthatásra.
Augusztus ötödikén járt volna le a láthatás, ám három nappal korábban kaptam egy végzést a jegyzőtől, hogy a férjemnél helyezik el a gyerekeimet – emlékezett vissza a nő.
Tatár Zoltán zákányszéki jegyző idén július 31-én hozott végzése ideiglenes hatállyal Papp Róbertnél, az édesapjuknál helyezte el a gyerekeket.

A gyerekek apja július 30-án kérelmet nyújtott be a hatósághoz, amelyben kérte Lilla és Norbert nála való ideiglenes elhelyezését arra hivatkozva, hogy a volt felesége közvetlenül veszélyezteti a gyermekek testi épségét, értelmi, erkölcsi fejlődését. A Makón bírósági titkár Papp Róbert – aki korábban Zákányszék jegyzője is volt – kérelmében többek között azt is kifejtette, hogy a volt felesége mágikus szertartásokat végez, boszorkány rituálékat gyakorol. – A volt feleségem állandóan gyűlöletet gerjeszt, véleményem szerint szakértőnek kellene megvizsgálni az elmeállapotát – fejtette ki tömören a véleményét Papp Róbert.

Gondolom természetes, hogy Kálmán Andrea nem akar és nem tud beletörődni, hogy boszorkányság vádja miatt elvegyék tőle a gyerekeit.
– Fel nem foghatom, hogy képzelik ezt! Teljesen megdöbbentem, addig erről szó sem volt. Elismerem, időnként szoktam gyertyát gyújtani, jósnőhöz is járok néha, de ez csak nem boszorkányság? – kérdi kétségbeesetten Andrea. Szerinte még azt is misztikus rituálénak gondolták, hogy körbeszórta a házat hangyairtóval, megvádolták, hogy felgyújtotta a temetőt, holott nem is járt ott.

Mindez 2007 őszén egy Csongrád megyei településen történik.
Szülők, hivatalok, jogászok veselkednek egymásnak, gyertyákról, hangyaporról meg jósnőkről beszélnek.  Mindezt persze a gyerekekért, az ő javukra, az ő egészséges fejlődésük érdekében. Valakinek most már biztos orvoshoz kéne menni! A mi érdekünkben is.

 

 

 

 

Vitathatatlanul az elmúlt hét egyik vezető belpolitikai híre és eseménye a Magyar Gárda megalakulása, eskütétele volt.
Minden politikai erő megszólalt, politológusok, történészek, szociológusok elemezték, a kialakult vagy kialakulófélben lévő helyzetet.
Természetesen véleményt mondtak a notórius blogozók is.
Nem szeretnék én sem kimaradni.
A politikai elemzést meghagyom az arra hivatottaknak. Magam csak arra vállalkozom, hogy egy válogatást, merítést adjak a blogokban és kommentárokban megjelenő véleményekről. Bizonyítva, hogy a humorunk még mindig a régi:

Roppant röhejes ez a szekus egyenruha, mégha nem is IN-KAL van a hátára hímezve, hanem egy oroszlán, mint a századfordulós-parasztok aratás előtti öltözéke, a tökfödő meg Levis satyesz akciósan!

Szánalmas madarak.

Végignéztem az arcokon. Ennyi primitív pengeszájú, agyatlan tahót ritkán látni.

Bakker ezek éve óta nőt sem láttak, nem csoda, hogy elkeseredettségükben, illetve reménykedve abban, hogy valami újfaszista:) ribi rájuk kattan, beléptek....

Két  típus van: 1. tyúkmellű Nyeszlettke 2. sörhasú Zsíroska.

Ahol a szellemi muníciót Pörzse Sanya, Blogmesterünk( Bencsik András ) vagy Usztics Angyalbőr Magor szolgáltatja, ott csak felfelé vezethet az út!

Nagyon gáz ez a lestrapált banda, élükön Matyival. A tv sorozat óta katonának képzeli magát.

Már a komolytalanságát jelzi a tomcatnek nevezett ugribugri hepciáskodása az ellentüntetők ellen.

Szerintem ezek életükben nem kef..tek egy jót. Különben ha lenne barátnőjük, barátaik, munkájuk, stb. miért okozna nekik örömet, hogy egyenruhának csúfolt néptáncos cuccban menetelnek?

Nem kívánom ezeknek a csökkent elméjű bohóc-brigadérosoknak, hogy összefussanak velem!

Ezek bohócok, úgy néznek ki, mintha valami szüreti mulatságról érkeztek volna. Az meg különösen röhejes volt, ahogy Usztics Mátyás acélos, kemény, gondolatmentes tekintettel belenézett nagy büdös semmibe.

Csikósnindzsák leszünk oroszlánnal a karunkon.

Mindenki tudja, de legalábbis érzi, hogy ennek a szedett-vedett "gárdának" a fele elájulna már a véradáson... Aztán hogy menne sírt gondozni...?

Gárdisták sorakozó! Gyógyszert bevenni!

 
Természetesen vannak vélemények a másik oldalról is szépszámmal.
Közel sem ilyen színesek, Hajrá! Veletek vagyunk! Aki magyar, velünk tart! - típusúak.
Ezek idézését meghagyom másoknak. Ők Jobbak ebben.

 

Tegnap megígértem Beninek, hogy ma átviszem Szabadkára néhány barátjával egy osztálytársukhoz.
Szeged-Szabadka ötven kilométer, egy óra alatt megjárom. Gondoltam.
Az egy órából öt órás várakozás lett visszafelé. Ötven kilométer öt óra alatt nem rossz teljesítmény. Gyalog, de autóval?
Már akkor gyanús volt a dolog, amikor az átjárónak még nyomát sem láttam, de már hosszú sor kanyargott az autópálya-félén a határ felé.
Osztrák, német, francia rendszámú autók százai. Bár a csomagokból és a bent ülőkből ítélve, inkább valamelyik délebbi náció munkába visszatérő tagjai lehetek.
Ahogy teltek a percek, peregtek a méterek, úgy szélesedett, lassult a sor és látszott egyre kilátástalanabbnak ez az egész.

Furcsa egy helyzet. Az ember, pláne ha így egyedül van, megpróbál először is rendet és rendszer vinni a várakozásba. Magad köré raksz mindent, ami szükséges lehet. Na ez nekem könnyen ment, mert gyakorlatilag semmi nem volt nálam. Hallgatod a rádiót, bekapcsolod a klímát, aztán kikapcsolod. Gurulsz néhány métert, leállítod az autót, aztán újra indítasz.Amíg bírja az akkumulátorod. Aztán spórolni kezdesz vele.
És lassan kezd eluralkodni rajtad a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kétségbeesés és a reménytelenség furcsa érzéshalmaza.
Az egyetlen üdítő pillanat úgy három óra körül tört kánikulától egyre jobban meggyötört tömegre.
Néhány - valószínű muzulmán - útitársunk elővette kis szőnyegét, leterítette a betonra és buzgó imádságba kezdett.
Biz’ Isten irigyeltem őket. Láthatóan ez volt az egyetlen problémájuk és ezt is ügyesen megoldották.Én meg csak egy pohár vízre tudtam gondolni.
De hát, aki hülye, haljon szomjan! Hát nem sok hiányzott hozzá.

Négy után értem a szerb határra. Mintha 1961-et írnánk. Egy szerb vámos komótosan, de határozottan érdeklődik.
Hol volt, mit hoz? Szálljon ki, nyissa ki, nyissa fel!
Ez nálam – már csak az üres kocsi miatt is - viszonylag gyorsan ment.
Aztán még néhány száz méter és itthon vagyok. Magyarország. Üdvözöljük!

Már gurulnék is át a bűvös vonalon, amikor leint a magyar vámos.
- Van bejelenteni valója?
- Igen, ez baromi hosszú volt!
- Cigaretta, alkohol?
- Igen, ebben a sorrendben most szívesen elfogadom.
- Na mutassa csak az útlevelét!
Aztán még mondtam valamit Európáról, de csak legyintett.
- Európa csak itt kezdődik! Ez még a Balkán.
Aztán köpött egyet és felbontott egy Coca-Colát. Majd intett, hogy most már mehetek.  Európába.

Először is volt a félelem és aggódás. Úristen, mi lesz, ha majd a mi gyerekeink is oda járnak, ott lesznek egész nap, egész héten. Sőt....
Aztán ez is eljött. Először csak egy, majd kettő, most meg már mindhárman SZINezik az augusztus végét.

Persze nem egyformán.
Először Gergő volt SZINes ottalvó. Sátor, koncert, éjszakai buli, nappali punnyadás valamelyik medencében.
Aztán már SajtóPass-al a nyakában tudósította a Webrádiót. Hiába, a vér nem válik vízzé. De még mindig fontos volt a buli is. Esténként mentem hozzá, vittem a vacsit, meg némi egyéb ellátmányt.

Ma azt mondja, ő már kényelmesebb ennél. Kimegy, hazajön, megírja, elküldi.
Most Bence az ügyeletes sátorlakó. Bogizik és SZINezik.
Ő már kicsit praktikusabb: hazajárnak enni. De a medencét és a punnyadást ő sem hagyná ki.

Az idén a legkisebbel, Zsomborral vagyunk „bejárósak”.
Az évek óta megszokott helyemen, a Nivea-gömb alatti padon ülök és hallgatom a hangzavart. Valami Depresszió meg Tankcsapda. Körülbelül annyit tudok róluk, hogy a srácok pólóján szoktam látni a feliratot.
Akkor meg mit keresek már megint itt?

Hát hogyne lennék itt, hiszen én vagyok, aki feltölt, letölt, kitölt, betölt, bevisz, kivisz, elnéz, elintéz, kifizet, befizet.
Mert a már kissé amortizált metamorfózisban mégiscsak egy konstans valaki vagyok.
Itt a padon, és már alig várom, hogy újra halljam: Apa! Figyu...

Miénk, húszasoké, harmincasoké, negyveneseké, mindenkié.
Miénk, akik eddig talán csak hallottunk a Szigetről, miénk, akiknek a gyerekei, unokái a mindennapos szigetlakók.
Miénk, akik hátizsákkal, kisszékkel, takaróval álltuk a sarat a HÉV-nél, a hajóállomáson és egyáltalán nem éreztük komikusnak, hogy a nagyi és unokája együtt indulnak a koncertre.
Együtt, mert egyformán fújja a Szól a rádiót a nagypapi rekedtes hangja és a kisunoka mutálós dörmögése.
Már a kikötőben éreztük, hogy itt ma valami olyan történik majd velünk, amit eddig csak hallomásból ismertünk, leginkább a gyerekeinktől.

A képzelt riportot először 1972-ben láttam a Szegedi Nemzeti Színházban Sándor János rendezésében.
Azóta cseng a fülemben, hogy...menni kéne, hogy...meg akarom találni Esztert, hogy...arra születtünk.
Most Lovasi András, Novák Péter,  Fekete Linda, Bíró Eszter, a többi szólista és a kitűnő zenekar kapott hatalmas tapsot  a darab koncertszerű előadásáért. A harmincéves dalokat még a jóval később születettek is együtt énekeltek a művészekkel.
Egyszercsak a kivetítőkön megjelent Presser Gábor és elindult az örület.
Fiú! Valaki mondta, hogy az élet a tiéd lesz!... A következő számtól azután Somló Tamás, Karácsony János és Solti János, valamint a kísérő zenészek is a színpadra léptek.
"Valaki hozzám tartozik" - csapott a billentyűkbe Pici  és ahogy körbe néztünk, az az érzésünk, itt most megint mindenki mindenkihez tartozik.
Aztán sorra jöttek a jól ismert dalok. Együtt énekeltük  a Boogie a zongorán-t, az Embertelen dalt, az Engedj el-t, az Áldd meg a dalt (Karácsony János lányaival), a Kék asszonyt, a Zenevonatot. Természetesen nem hiányozhatott az Álomarcú lány, a Miénk ez a cirkusz, az Ő most még csak 14, a Ringasd el magad.
Már jócskán éjfél felé járt, amikor a négy zenész leült a zongora mellé és csak hallgatta, ahogy jó ötvenezren énekeltük a Szól a rádiót, meg a Neked írom a dalt.
Szerettük őket és ők is nagyon szerettek bennünket. Élvezték a sikert, a tapsot- persze ki nem?- és a rég várt koncertet, hogy újra szóljon az LGT...LGT...LGT!

A másnapi lapokban olvastam néhány fanyalgó sort is egy helikopterről, a halk zenéről, az érzelgős nosztalgiáról.
De hát Presser Gábor  mégiscsak az a muzsikus, aki átformálta a magyar könnyűzenét, és olyan klasszikusokat teremtett meg, amelyek már lassan a harmadik generációnak is különleges élményt jelentenek. Mert ugye tudnunk kell, hogy amióta a bugi először fölcsendült a zongorán, azóta valóban reggel, délben s este azt figyeljük, azt keressük, mikor melyik állomáson szólal meg a boogie... honnan szól a zene. És ez a zene nagyon-nagyon jól szólt. Most is, harminchat év után is.

És persze jó tudni, hogy ilyen sokan vagyunk, akik még bírjuk, akik tudjuk, hogy végig csináljuk, akik egymásnak tudtunk énekelni ismét, hogy Ringasd el magad !

 

 

 

 

 

 

 

Meaculpa-féle egy táborvezetőnek, mert alapvetően biztos nem benne van a hiba... 

...hanem bennem. Mert ha rossz is, ha haszontalan is, ha csintalan is, ha nem is fogad szót, ha néha úgy érzem, „vissza kéne cserélni”, mert nem talál semmit, nem olvas, nem gitározik, nem tanul, nem rakja össze a ruháit, nem pakolja be a táskáját, nem eszi meg a tízóraiját, nem íratja alá az ellenőrzőjét, azért a mienk. Néha dühös vagy rá, néha még a fenekére is vernél, olyan pipa vagy, mégis inkább megsimogatod a buksiját és nyomsz egy puszát a homlokára. Ha néha nehéz helyzetbe hoz is, mindent megteszel érte. Mert a gyereked.
Ez a dolgod, ettől szülő a szülő, ettől több, mint a szomszéd néni, a barátnő, a tanár néni.

Hogy miért kezdem ilyen messziről a tegnapi nap - egyébként nem túl szívmelengető - történetét? Csak azért, hogy megmagyarázzam, miért tartom hibásnak, szigorúnak, elszomorítónak egy pedagógus döntését, és miért nem a gyereket hibáztatom mindazért, amit szívünk szerint mindketten szerettünk volna elkerülni.

Zsombor kilencedik napja volt Balatonkenesén. Önkormányzati nyári tábor, kellemes, hasznos pihenő a gyereknek. Évek óta járt ide, mindig tele élménnyel, új barátokkal, vidáman jött haza.
Most szomorúan, megszégyenítve, megbüntetve, egy nappal a többiek előtt.
Szombaton reggel telefonált, hogy hazaküldték négy társával együtt, menjek érte.
A táborvezető nő sem mondott sokkal többet. Talán csak annyival, hogy minél hamarabb, mert nem mernek már ennek az utolsó estének velük „nekimenni”.
Már akkor sem értettem, hogy a hét tanárnő mitől fél a gyerekek között - most sem tudom, mikor már kicsit részletesebben hallottam a történtekről.
Hogy miből, mi és mennyi igaz, nem tudom, talán nem is ez a legfontosabb.

Az egyik oldalon: rosszak, visszabeszélnek, kiszöknek a boltba (!!), éjszaka nem alszanak, de ami az utolsó csepp volt a pohárban: kiszöktek a strandra egy kis éjszakai fürdésre. Na ekkor jött a telefon.
A másik oldalról ugyanez, persze más színezetben elmesélve: tilos minden, nem történik semmi, ehetetlen a kaja, pofozkodnak a tanárok, büntetésből WC-t takaríttatnak és hogy órákig kellett állniuk a tábor közepén - ahogy mondta: „kussban”-, éjjel, az ominózus fürdés után. (a Sorstalanságban láttam ilyet...)

Hogy melyik bűn, milyen büntetést érdemel, mindenki saját vérmérséklete szerint döntse el.
Bár már sok éve, hogy nem vezetek gyermektábort - ellentétben a szóban forgó tanárnőkkel -, de azért még vannak emlékeim.
Boldogságos úttörőtáborok Balatonakalin, Kunfehértón, Tatán.
Sok száz gyerek, öröm, azóta is emlegetett történetek. Nosztalgia és szeretet.
Pedig akkor is voltak „rossz gyerekek”. Nem kedves Táborvezető nő, sem az akkori, sem a mai táborokban nem feltétel a kitűnő bizonyítvány, a példás magatartás és szorgalom.
Olyan is volt, régen, ahol kellett: Zánkai Úttörőtábornak hívták. 
Ott is voltam, így is, úgy is - ott sem volt különb.

Hosszan tudnám sorolni, hogyan lehet lekötni a gyerekek fölös energiáit, hogyan lehet a felelősségérzetüket felébreszteni, hogyan lehet tíz nap felhőtlen örömet szerezni a gyerekeknek. Aki erre vállalkozik, nagy fába vágja fejszéjét, de megéri. Aki nem, annak a gyermekmentes nyári szünet lehet az igazi megoldás. Higgye el, muszáj választani!

Emlékszel Zsombor? Amikor egészem kicsi voltál, gyakran meséltem neked Sütő Andrásról, Pusztakamarásról, a lőtt lábú madárról, a sapkaserpenyőről, a táltosokról, Nagyapóról és unokájáról, a kicsi Lászlóról.
Tudod, a Tanárnő is ült egyszer régen a Csillagjáró táltos kőparipán, ő is szárnyalt a fellegekben, ő is megriadt a botos embertől. Csak már elfelejtette.

 

 

 

 

Tegnap írtam itt a Blogban arról, hogy az összevont szentesi középiskolák élére meglehetősen fura körülmények között nevezett ki új igazgatókat a Csongrád megyei önkormányzat.

A bejegyzés végén megjegyeztem, hogy milyen jó lenne, ha a „pártkatonás kinevezés” helyett Cseuz tanár úr sportsikereiről írhattam volna.

Nos, egy napig sem kellett várni és teljesült a kívánságom.
Kinevezése után alig egy héttel lemondott az összevont, integrált középiskolák éléről Cseuz László.
A megyei önkormányzat vezetőitől korábban azt a tájékoztatást kapta, hogy Bácskainé Fazekas Márta, a Horváth Mihály Gimnázium igazgatója megkapta a felmentését. Ennek tudatában vállalta el egy hete az integrált szentesi intézmény, a Horváth Mihály Gimnázium és a Boros Sámuel szakközépiskola vezetését.
A Bácskainéval folytatott beszélgetése során azonban kiderült, hogy a gimnázium jelenleg hivatalban lévő vezetője még nem kapta meg a felmentését. Ezek után Cseuz László úgy döntött, lemond az igazgatói székről. Ebben az is szerepet játszott – mondta –, hogy nem tájékoztatták pontosan, mi vár rá. Kiderült: mind a négy szentesi iskola anyagi ügyeinek felügyeletét neki kellett volna ellátnia. (A másik integrált szentesi intézmény a Zsoldos és a Pollák szakközépiskola, aminek a vezetésével Dongó Lászlót bízták meg.) Cseuz megítélése szerint erre ő nem alkalmas, ezt a munkát nem tudja elvégezni.

– Rendkívül megtisztelő feladat a Horváth Mihály Gimnáziumot vezetni, de nem bármilyen áron – mondja Cseuz László. A testnevelő tanárnak így nem lett volna ideje az olimpiai felkészülésre, márpedig jövő május elsején mindenképpen el akar indulni kerékpárral Pekingbe.

Hogy ki fog szeptembertől az igazgatói székben ülni, még nem lehet tudni.
Egy azonban megnyugtató, a „suszter mégis a kaptafánál maradt”.
Igaza van. Bárcsak mások is követnék a példáját!

Szentesen összevonta a fenntartó megyei önkormányzat a Horváth Mihály Gimnáziumot a Boros Sámuel szakközépiskolával és a Zsoldos  Ferenc Középiskolát  a Pollák Antal Műszaki szakközépiskolával. Az integrált intézmények élére egy évre új igazgatókat neveztek ki Cseuz László és Dongó László személyében.

Hiába érvelt az  elképzelés ellen Szirbik Imre polgármester döntően gazdasági érvek felsorolásával, Szűcs Lajos alpolgármester szakmai szempontok összegzésével.
Mindketten javasolták, hogy a körültekintőbb előkészítés érdekében halasszák későbbre a döntést - a határozathozatalnál ezeket nem vették figyelembe, talán azért sem, mert a szentesi illetőségű közgyűlési képviselők álláspontja alapvetően megosztott volt.
A Fidesz irányítású megyei önkormányzat összevonási elképzeléseinek támogatása fontosabb volt, a város két nagy múltú iskolájának érdekeinél.

– Nem szakítottam a Fidesszel, egyéb elfoglaltságaim miatt hagytam fel átmenetileg a politizálással – mondja Cseuz László a pártban a kilencvenes évek elején betöltött szerepére utalva. A testnevelő tanár elmondása szerint a jobboldali többségű megyei önkormányzat vezetése kereste meg azzal, elvállalná-e az összevont szentesi Horváth Mihály Gimnázium és Boros Sámuel közgazdasági szakközépiskola vezetését. Igent mondott a felkérésre.

– A politika betette a lábát az iskolába – mondja Bácskainé Fazekas Márta Cseuz László megbízásával kapcsolatban. Bácskainé 2000 óta volt igazgató, még három éve lett volna az intézmény élén, hiszen a pályázaton szerzett kinevezése 2010-ig szólt.

Bácskainé tavaly bekerült a városi önkormányzatba, az Együtt Szentesért Egyesület elnökeként nyert mandátumot, civilként vállalt közéleti szerepet.

A másik integrált intézmény új igazgatója a Fidesz szentesi képviselője, Dongó László lett, aki negyven éve tanít a Zsoldosban. A két tagintézményt – a Boros és a Pollák szakközépiskolát – külön vezető irányítja majd, akik pályázat útján kapnak megbízást.

Az egykoron Reformkörös Keserű Imre drámatanár szerint súlyosan kierőszakolt döntésről van szó, melynek egyetlen célja, hogy a döntéshozó megyei önkormányzat éreztesse a hatalmát. Szerinte a megye létező problémákat akar megoldani, de úgy véli, ezen a módon nem lehet.
– Talán ki kellett volna kérni a véleményünket – teszi hozzá.
Keserű azt is elmondta, a gimnázium szellemi közegében soha nem akadályozta meg a közös pedagógia munkát a politikai szimpátia, a politika pedig nem kerekedhet felül a tanításon.

Dr. Bácskainé Fazekas Márta, a képviselő-testület művelődési és oktatási bizottságának elnöke, a Horváth Mihály Gimnázium igazgatója kijelentette: az ilyen átszervezéseket hosszú hónapokig tartó előkészítő munkák előzik meg, mivel számtalan szakmai kérdésben egyeztetni kell. A tanárok szabadságon vannak, mire visszajönnek, megtörténik az iskolák átszervezése. Majd belecsöppennek valamibe.                                                                                                   - -Lehetetlen helyzetben van mindenki. A Boros Sámuel Szakközépiskola, Szakiskola jelenleg teljesen más munkamódszerrel, profillal, más céllal dolgozik: A mi intézményünk egy klasszikus gimnázium, szintén megvannak a maga módszerei, profilja, hangulata. Arculata, amit 148 év alatt sikerült kialakítani. Azt eddig is tudtuk, hogy 2008. január 1-jétől közös gazdálkodásúak lesznek az intézmények. Szakmailag nem látjuk, hogy milyen együttműködésre lennénk képesek. Egy klaszszikus gimnáziumot nem lehet összevonni semmilyen szakközépiskolával.

A teljességhez még az is hozzátartozik, hogy Cseuz László kiváló sportember.
Négy olimpián járt kerékpárral, többször körbekerekezte már Európát.
Milyen kár, hogy most nem a következő olimpiai felkészüléséről szólnak a hírek, hanem egy rosszul értelmezet és mégrosszabbul kivitelezett döntés miatt került a helyi sajtó címoldalára.

Nem lehetne, hogy egyszer végre a suszter mégis ott maradna a kaptafájánál?

 

 

 

Rátóton már megint túltoltak valamit.
Emlékeztek még a Rátóti legényanya Béláira, akik addig tolták a dombot, a kocsmát, a tanácsházát, amíg minden eltűnt körülöttük. Aztán rájöttek a titokra. Túltolták, csak ez lehet a racionális magyarázat.
Hát így járt valahogy a kiskunhalasi rendőrség is.
Az ész megáll.

Megbüntettek egy helyi tévést, mert mobiltelefonon segítséget kért tőlük az autójában ülve, amikor megtámadták őket, és menekülniük kellett. A kiskunhalasi tévé stábja az illegális német szemétről forgatott, amikor baseballütővel támadtak rájuk, még az autó ablakát is betörték.  Ezután jött az a buta ötletük, hogy felhívják a rendőrséget.
A felvételt akkor egy sor televízió is bemutatta, sajnálkozott mindenki.
Volt, aki őket, mások a sajtószabadságot, megint mások a természetet féltették.
Nem úgy a halasi rendőrök. Ők a közbiztonságot és a szabályokat.
Történjen bármi, autóban, vezetés közben tilos telefonálni.
Meg is született a Határozat. Tizennégy ezer forint büntetés. Hogy mi volt a Határozat indoklásában nem lehet tudni pontosan, csak a képzelőerőnkre hagyatkozhatunk.
Valószínűleg sok-sok paragrafus, utalás a KRESZ idevonatkozó pontjaira, meg valami figyelmeztetésféle is arról, hogy ha legközelebb is..., hát akkor aztán...

Az Országos Rendőrfőkapitány vizsgálatot rendelt el. Túlzónak és abszurdnak tartja a büntetést. Igaza van.
Bár volt már hasonló eset, nem is olyan régen. Győzikét meszelték el hasonló kihágásért, amikor szépemlékű showjában vezetés közben telefonált.
Persze ott a forgatókönyvíró irányította az eseményeket.
Itt meg néhány, magáról alaposan megfeledkezett pirtói szemétkereskedő.

A rendőrség arra hivatkozik, hogy:
..."Amennyiben a panaszos élni szeretett volna a jogorvoslat lehetőségével, vagy méltányossági kérelmet igényel, ebben az esetben a rendőrség természetesen eltekintett volna, vagy mérsékelte volna a büntetést " ...

Aranyos, mondhatnám azt is, még szép!
De inkább a legfőbb Bélát idézem:
„Ezt bizony túltoltuk Édes Béláim!”

 

 

 

Nekünk tényleg Mohács kell! Itt már mindenki megbolondult, aki még valamilyen szerencse folytán esetleg mégsem, az meg attól bolondul meg, hogy mi a fene folyik most már hetek, hónapok óta.

Cherchez la femme! avagy Keresd a nőt! - mondja a művelt francia, de mondhatjuk velük együtt nyugodtan mi is.
Volt ugye előbb Zsanett. Könnyező, párás, ártatlan tekintettel mesélte el, hogyan állították meg marcona rendőrök, alázták meg női és fizikai mivoltában – már bocsánat a szóért, de elölről és hátulról is -, aztán még pénzt is követeltek a közös élvezetért.
A DNS maradványok még meg sem száradtak az áldozat ruháin, amikor rendőrtábornok fejek kezdtek hullani a porba, a bányászbéka segge alá süllyedt a rendőrség népszerűsége, a kormányfő minisztert váltott, az ellenzék meg egyenesen a demokrácia és a köztársaság végét trombitálta.
Az ország egy emberként várta a híreket a DNS-tesztről, a szembesítésről. Aztán kissé hüledezve hallgattuk, hogy vannak ugyan nyomok Zsanett ruháin, de azok nem a rendőröké, és a rendőrök ruháin is vannak kompromittáló anyagmaradványok  - a Cserepes soron ezt egészen másként nevezik, - de azoknak meg Zsanetthez semmi közük.
A rendőröket szabadlábra helyezték, Zsanett eltűnt a közszolgálati és más csatornákról, az egyik tábornokot meg valószínűleg érdemei elismerése mellett államtitkárrá nevezik ki.
Hát ilyen csak itt és csak most lehet - gondolhattuk. De mindig van lejjebb:

Újabb áldozat került a lapok címoldalára. Irén, az oknyomozó újságíró, akit félholtra verve, összekötözve, a Duna-parton talált meg egy véletlen éppen arra járó horgász.
Irén azóta sem kerül le a címlapokról, hír és (jól)kibeszélő magazinok műsoraiból.
Láttuk már csövekkel a hasában, félig vagy talán teljesen pucéran vékonyka lepedő alatt, láttuk szép sárga pizsamájában, csíkos fürdőköpenyében, láttuk telefonálni, számítógépen blogot írni, infúziós kocsival folyósón közlekedni. Ahogy a nagyérdemű parancsolja.

Közben megtudtunk róla mindent: hogy kihez fűzik gyengéd érzelmi szálak - éppen az olajügy főszereplőjéhez, aki ellen évek óta nyomoz -, hogy kivel beszél és kivel nem, mik az erkölcsi normái, és éppen milyen könyvön, forgatókönyvön dolgozik.
S miközben könnyeinket törölgetjük, mások pont arról írnak - jószerével ugyanazon lap egy másik oldalán -, hogy „ennél jobb reklámot ki sem találhatott volna új könyvéhez” , meg  hogy megkeresték a horgászt, aki szerint alig volt összekötve keze-lába, és alig volt rajta sérülés, s felteszik a kérdést: „azok, akik egy fél utcát levegőbe repítettek és egymás után gyilkolták meg vetélytársaikat, küldenek két férfit akiken még egy maszk sincsen? Megvernek egy embert, úgy, hogy még csontja sem törik? Megkötözik, hogy "kényelmes" legyen? Lehet, de az is lehet hogy igaza van a zsurnaliszta barátainak és ez tényleg csak egy jó reklám.”
Erre aztán Irén ma magára vállalja Zsanett megerőszakolását és Malina Hedvig megverését.

Ja, és hogy az ellenzék meg a miniszterelnök ebből a lekvárból se maradjon ki: Demeter Ervin gondol egy nagyot és merészet és jól bejelenti: „Gyurcsány Ferenc közvetlenül is érintett az olajügyekben.”  Ezt hogy találta ki? És még mibe? Lehet, hogy miatta esett ki a Fradi is?

Itt tartunk hát 2007. június 28-án, amikor még a kánikulára sem lehet ráfogni, hogy az agyunkra ment a hőség. Ez már annál is rosszabb! Kezdünk meghülyülni.

 

Ugye mindenki ismeri a naponta százszor hallott reklámszlogent?
"Kérdezze meg háziorvosát, gyógyszerészét...."
Hát ma kicsit csalódtam a gyógyszerészekben.
Történt ugyanis, hogy reggel fájt a füle Zsombornak. Bementem Szeged legnagyobb gyógyszertárába, hogy fájdalomcsillapítót vegyek. Recept nélkül, igaz, de gondoltam a gyógyszer-liberalizáció csak nem tüntetett el minden fájdalomcsillapítót a polcokról.
Fáj a füle a gyereknek - mondom - fájdalomcsillapító kéne. Mondjuk Demalgon.
Azt nem lehet, csak receptre! - így a gyógyszerész.
Akkor valami mást, amit lehet így is!
Hány éves a gyerek? - kérdezi.
Tizenkettő.
Akkor ez a legjobb - és máris adja a polcról a kicsit drága, már majdnem lejárt, de biztosan a leghasznosabb tablettát.
Igaz, ezerhatszáz forint, de ötven szem és gyulladáscsökkentő is van benne!  - mondja búcsúzóul.

Még jó, hogy nem vette be!
Csak itthon derült ki, hogy 18 év alatt nem adható, akkora dózis, hogy két felnőttnek is elég lenne, ráadásul allergiásoknak kifejezetten ellenjavalt.
Ja, és csak naponta egyet lehet belőle bevenni.
Természetesen mindezt nem a gyógyszerésztől, hanem a dobozban lévő tájékoztatóból tudtuk meg.
Szerencsére még időben.
Így aztán az estét orvosi rendelőben, a történettől kissé hüledező gyermekorvos társaságában töltöttük.
Tabletta kidob, fájdalomcsillapító fülcsík betesz.
De már nem fáj neki!

Úgyhogy valószínű, legközelebb, ha  gyógyszert  akarok venni mégiscsak egy benzinkútra megyek.
Ott talán olyan gyógyszert adnak, amit bátran be is vehet a  beteg.
Így aztán korrigálom a reklámszlogent:
"Kérdezze meg háziorvosát, benzinkutasát...!"

Fantasztikusan érdekes és látványos szimulációs összeállítást találtam az egyik portálon.
A Purdue Egyetem kutatói minden eddiginél részletesebb programot készítettek a 2001. szeptember 11-i World Trade Center (WTC) elleni repülőgépes akcióról.
A mostani szimuláció a Boeing 767-es repülőgép becsapódását modellezi a World Trade Center északi tornyába.

 

A szimuláció kezdetekor a Boeing 767 éppen megközelíti New Yorkot, feltűnik az északi torony. A repülőgép szinte keresztülhatol az épületen, ablakok törnek be.
Az adatok feldolgozásához a 16 processzoros szuperszámítógépnek csak a becsapódás első szakaszának matematikai modellezésére több mint 80 órára volt szüksége. A szakemberek szerint egy ilyen becsapódásnál az, hogy az épület milyen mértékben károsodik, nem kizárólag a repülőgép méretétől, hanem sokkal inkább sebességétől és tömegétől függ. Kiderült, hogy az északi torony 94. emeletén tizenegy, a 95. emeletén tíz, míg a 96. emeletén kilenc acél tartóoszlop sérült vagy semmisült meg, ezen kívül más emeleteken ugyanez a sors jutott további tizenhét tartóoszlopnak.
A WTC 1966 és 1973 között épült fel, Minoru Yamasaki tervei alapján, mintegy 400 millió dollárért. Déli tornya 415, az északi pedig 417 méter magas volt. A tragédia több mint háromezer ember életét követelte.

Hallom az egyik Internet-szolgáltató reklámjában, hogy felejtsd el a korlátokat, internetezz szabadon! Csak egy kattintás és szörfözz a világban!
Csábító, de azért tessék vigyázni azzal a kattintással.
Pláne nem szabadon, ahogy azt egy 18 éves fiatalember gondolta a napokban Kiskunmajsán. Történt ugyanis, hogy ez a mindenre elszánt, önmagáról teljesen megfeledkezett tolvaj megállt egy lakótelep közepén, kinyitotta a laptopját és elkezdett lopni! Már ez is szörnyű, de ha azt is elárulom, hogy mit lopott, hát le fognak ülni, ha még eddig nem tették.
Bájtokat lopott kérem, de lehet, hogy fájlokat is, egy egész halommal.
Hogy pontosan mennyit, nem derül ki a rendőrségi vizsgálatból - hiszen az is volt - egy viszont már tény, és ezt tessék a dolog súlyának megfelelően kezelni: az eltulajdonított bit érték kilenc, azaz kilenc forint.
A tolvajt, miután rajtakapták iszonyatos tettén, két arra járó jól megverte - úgy kell neki, többet nem csinál ilyet -, elvették a laptopját, rendőrt hívtak, előállították, majd a szegedi önkormányzat szabálysértési osztályán alapos vizsgálódás után figyelmeztetésben részesítették.
Mindezt kilenc forintért. Ez egy gazdag ország, nem? Mert ugye rend a lelke mindennek, és ami szabály, az szabály. Vizsgálni, jegyzőkönyvezni, büntetni!

Mindezt 2007-ben, az informatika évtizedében, Európában.

 

Szomorú a Tisza, mikor kivirágzik.- Ki ne ismerné Dankó Pista nótáját, arról a néhány óráról, mikor a természet megújulásának, újjászületésének páratlan pillanatainak lehetünk részesei.
Csak a legszerencsésebbek, a legtürelmesebbek lehetnek szemtanúi a kérészek násztáncának, amely ezekben a napokban a Maroson vagy a Tiszán járókat is elkápráztatta.

Páratlanok ezek a június közepi alkonyok.
A rajzás, ilyenkor naplemente táján kezdődik s a halak parádéja vezeti be.
Ilyenkor talán az összes hal a felszínen nyüzsög, várva a hamarosan bekövetkező lakomát.
Egyszer csak egy láthatatlan kéz intésére kezdődik a nász. Milliószám jelennek meg a kérészek a víz színén, majd felkapaszkodnak az ágakra, a partoldalra, hogy megszabaduljanak kitin vázuktól.
A milliónyi rovar nászrepülése rövid ideig tart, a megtermékenyített nőstény a vízre hull és elszórja petéit.

Tiszavirág életű volt - mondjuk sokszor okkal vagy ok nélkül örömre, bánatra, ritkábban az egész életre, pedig gondoljuk csak végig, van ez a néhány óra itt, a Tisza partján élet kiteljesülésére, benne az egész evolúció a maga évmillióival együtt.

Holnap már csendes lesz a Tisza part, de a kérész lárvák már újra ott vannak, bent az agyagban és várják, hogy a természet egy év múlva újra táncra hívja a tiszavirág szerelmeseit.

 

A Könyvhét – egyébként gazdag - szegedi programjának tegnap este Vámos Miklós volt a vendége.
Bár a szakadó eső beszorított bennünket egy, - idővel levegőtlenné váló, a felszálló párától szaunához hasonlító - kávéházba, ennek ellenére kellemes hangulatú beszélgetés volt.
Az anekdotázó író egyik történetből a másikba siklott, jópofa, helyenként karcos, de egyáltalán nem bántó emlékeket idézett.
Többek között beszélt az ősszel megjelenő új könyvéről is, az Utazás Erotikában című kisregényről.
Érdekes problémát fejtegetett, miért nehéz az erotikáról, a szexualitásról szépirodalmi regényt írni.
Merthogy nehéz megnevezni a főszereplőket, a nemi szerveket. Már ez is milyen hülye szó, nemi szerv.

Ha egy kicsit vulgárisabbak lesznek a következő mondatok, mint amit egyébként tőlem megszokhattatok, bocsánat érte. Idejében szólok, most hagyja abba az olvasást, aki sértenek a következő, egyébként a mindennapos szóhasználatban ott lévő szavak.

Tehát akkor, nézzük, miket használunk általában?
A nemi szervet már írtam, de így nem lehet egy regényben nevezni a szerelmi összeolvadás intim pillanatait.
A hüvely, a vagina meg olyan nőgyógyászos, tankönyves. Az olvasónak valószínű valamilyen gomba, vagy folyás, vagy fertőző betegség jutna az eszébe.
Aztán persze itt vannak a jó kis p-vel kezdődő szavak, ez már talán közelít a lehetséges változathoz.
Állítólag a hölgyek legtöbbje a puncit használja leginkább, ha mondjuk zuhanyozás közben intim dolgaikról beszélnek, fittness edzés után.
Persze vannak jópofa, vagy inkább mókás és becézgető szavaink is a puna, a puncika, a punácska, a bolyhoska vagy éppen a kopaszka.
Aztán nevezik még kehelynek, meg bibének, de szerintem ezt már csak azok használják, akik a kávéscsészét is csipkekesztyűben fogják meg.

És mi van a férfiakkal? Itt van ugye a jól beválsz f.sz, amit úton útfélen használunk, de ezt mégsem lehet a szépirodalom zászlajára tűzni.
Itt is a hölgyek a véleménye legyen a mérvadó. Ők egyszerűen és következetesen csak farokként emlegetik, amit aztán persze szívesen becézgetnek is, ha úgy hozza a pillanat.
Lassan már szállóigévé válik a „becsempészte a lompost” kifejezés, de a Jánoska is gyakran használt elnevezés. Hívhatjuk még pöcsnek is, bár ezt már sokkal inkább más értelemben használjuk, pláne, ha megtoldjuk a „kis” előtaggal is.
És még csak a dolog elején tartunk, hiszen csak a jellemábrázolást kellene megoldanunk.
Hol van még maga az akció, amikor a …bibe meg a porzó…, a …virág és a pillangó…, a…kagyló és a gyöngy…
Nem folytatom, tényleg nehéz lehet az írók élete, bár Babits Mihály egészen pontos kifejezéseket talált például az Erato fordításában.

A listát szívesen bővítem, Te hogyan nevezed?

 

 

Amikor az első virágcsokrot kaptam Pedagógus-napon, még nem voltam 20 éves.

Egy falusi iskola ötödik osztályosai hozták, valószínű valamelyik ház előtt szedték az iskola utcájában azt a néhány szál rózsát, amit izzadt kis tenyerükben szorongatva nyújtottak át, s valami olyasmit mondtak, hogy köszönjük az egész éves munkát!
A virág is, a köszönet is jólesett, de mégis talán Apám volt a legbüszkébb.
Tanár lett a Fiam! - mondogatta.
Tanár, aki valószínű szeretetből, egymás iránti megbecsülésből, a világ dolgainak józan
fürkészéséből többet adott ezeknek a lurkóknak, mint a biológia rejtelmeiből.
Ma is ugyan így tennék, talán ezért is kellett váltanom.

Sok éve már csak álmomban állok a katedrán, megigazítom az egyébként nulla dioptriás szemüvegemet és Tamási Áronról mesélek, meg az evolúcióról, Darwinról, a Galapagos- szigetekről és az alkalmazkodás tudományáról. 

Ki ne emlékezne az első tanítójára, aki először fogta a kezét, kanyarította az A betű szárát és közben bevezetett abba csodálatos világba, amit úgy nevezünk: olvasás, írás, tudomány.
Ezt az utat járja együtt tanár és diák. Botladozva, el-el bukva, de végül mindig felegyenesedve.
A tanár, a tanító azon kevés fix pont az életünkben, akikre mindig ugyanúgy gondolunk.  Csak a világ változik körülöttünk.
Legyen szó az egyiptomi fáraók mestereiről, a Kelet tudósairól, a sötét középkor szerzeteseiről, vagy a XXI. század tudós professzorairól, a lényeg mindig ugyanaz.
Átadni mindazt a tudást, a tapasztalatot, esetleg némi életbölcseletet, amit az iskolán kívül, néhány év előnnyel és sok-sok olvasással összegyűjt az ember.
Irma néni volt az első tanító nénim. Nem mondom, hogy nem szerettem, de soha nem került olyan közel hozzám, mint a középiskolai osztályfőnök úr, Lajos bácsi.
Jó húsz éve, hogy nem láttam, csak néha küldünk egy-egy újévi üdvözletet egymásnak.
Még most is csodálom, ahogy írt: a mondatok egymásutánja, bölcselete férfivá érlelte egykori süvölvény tanítványait.
Soha nem beszélt minimálbérről, nemzeti alaptantervről, kötelező óraszámról, pedagógus béremelésről. Mégis tudtuk, aggódik mindazért, amit a mai magyar iskolaügy jelent tanárnak, diáknak, szülőnek egyaránt.

Ma reggel sokszázezer kisdiák keze izzadt egy-egy szál rózsával és köszöntötte tanítóját, mint annak idején Répás Ferkó engem, a harkakötönyi iskola udvarán .
És sok tízezer pedagógus megy most haza – lehet, hogy utoljára - virágcsokorral a kezében és csendben megjegyzi a kérdő tekintetekre:
A tanítványaimtól kaptam.
A tanítványoktól, akik ezen az egy napon, ezzel a szál virággal köszönik meg mindazt, amit egész éven át, talán egy életre szóló útravalóul kaptak Tanítóiktól.

 

„ Ha mélyen elgondolkodó írót akarsz látni, kérdezd meg tőle, hogy miről szól a könyve!
Mert ez olyan, mintha megkérdeznéd a nyulat, hogy milyen a répa.”
Körülbelül ezzel a gondolattal nyitotta meg ma délután a Dugonics téren a 78. Könyvhetet Podmaniczky Szilárd.
Hogy őszinte legyek több volt a sátor és az árus, mint az érdeklődő, a vásárlókról már nem is beszélve.Pedig hát olvasni jó. Pontosabban szólva, attól függ mit:

Jelentős bevételként vaskos bankjegykötegeket pörgetni, s közben álmodozni, hogy mi mindenre is költöm ezt a hatalmas summát - nagyon jó érzés. Lehet. Bár sokan vagyunk, akik ezt az érzést soha nem ismerjük meg.
Egyébként olvasni jó - mondjuk regényt. Nagy vaskos komoly kötetet, sok száz oldalon, amelyben hol rohansz, hol meg csak andalogsz a cselekmény fonalán, megéled a hősök örömét és szenvedsz bánatuktól.
Olvasni jó. Télen nagy foteled mélyén, este lámpafénynél, már az ágyban elalvás előtt Kányádi Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes verseit, Ady fájdalmas gyötrelmeit az életről, a vágyódó férfiak és elérhetetlen asszonyok örök magányáról.
Olvasni jó: Faludyt Villonról, Shakespeare édes-fájó szonettjeit, vagy Máray esszéit.
Mert olvasni jó, de csak akkor teheted, ha van rá szabadidőd. Ha van pénzed új könyvekre, bár egyre többen fedezzük fel régi, öreg könyveinket.

A sátrak között sétálva az az érzésem támadt, hogy hazai könyvkiadásunk a háziasszonyoknak szól. Ennyi szakácskönyvet egyszerre még nem láttam.
Főzőműsorok a tévében, szakácskönyvek a standokon. Ez a kínálat, ebből tessék választani!
Talán ez is magyarázza azt a statisztikai felmérést, miszerint – bár tudom a statisztika mindig sántít egy picit - a hazai felnőtt lakosság fele semmilyen könyvet nem vesz a kezébe évszámra. A gimnazisták napi l3 percet olvasnak a tanuláson kívül.

Miközben a mesekönyveket nézegettem - abból is van szépszámmal -, arra gondoltam, mi lenne, ha most valamelyik könyvből előlépne a Jótündér és megszólítana.

Vártam, de nem jött, pedig már készen voltam mindhárom kívánságommal:
Dusha Béla káprázatosan szép és csábító fotóalbuma Az árvízi fogadalom temploma.
Aztán az egykoron jóbarát, Tandi Lajos születésnapi kötete, és ha már ez is megvan a Szegedtől Szegedig antológia hiányzik csak a képzeletbeli kosaramból.

A tündérek nem jöttek, a táncosok is hazamentek, néhányan sétáltak még a szökőkút körül, aztán elcsendesedett a tér. Csak Gutenberg szelleme és Dugonics Etelkája járt kézenfogva a sátorok között.
Szóval, olvasni jó, de nincs rá időnk. Könyvet olvasni gyakran nincs erőnk, nincs rá pénzünk, csak tudjuk, csak emlékezünk, csak mondogatjuk, hogy bizony olvasni jó…Lehet.

 

 

 

Mintha csak ma lett volna. Pedig pontosan húsz éve.

Zsuzsa reggel telefonált a klinikáról, hogy kezdődik. Szülni fogunk! Mármint persze csak Ő, meg a kicsi. Mert gondolom a baba számára legalább akkora megpróbáltatás a születés, mint az Édesanyának a szülés.

Milyen szép szó. Születés. Elindul egy Élet és ki tudja hová fejlődik, mit hoz. Mennyi öröm, mennyi bánat kezdő pillanata. Remény, aggódás, valami meghatározhatatlan érzés, ami semmivel nem hasonlítható.

Szóval reggel már a klinikán voltam. Igazán semmi dolgom nem volt, csak hogy várjak.

Le és fel a folyosón, ajtótól ajtóig. Néha megkérdeztem az orvost, mi újság.

Haladunk, nyugi!- mondta, aztán ment tovább. Persze, mindenkinek ezt mondta, de mégis úgy éreztem, ez most a legtöbb, amit hallani akarok.

Bevallom, néha átmentem a közeli „Béke tanszékre” és kértem egy felesnyi bátorítót.

Kora este aztán egyre többen jöttek ki, mentek be a szülőszobába. Csak én maradtam a folyosón és nem értettem, mihez kell az nagy szerelőláda, meg két munkásruhás szaki?

Aztán valami olyasmiről beszéltek, hogy nem működik a gép... ennek is pont most kell elromolnia...várhatott volna még reggelig...

De Ő nem várt, mert úgy érezte most lett kíváncsi arra a világra, amelyből az elmúlt hónapok alatt már megtapasztalt valamit.

Hallott hangokat, zenét, egy kellemes hang mesélt is neki, sőt néha mintha meg is simogatták volna, mire Ő válaszként rúgott egyet a lábacskáival.

Szóval elindult és szerencsésen véget is ért a szülés.

Késő este volt már.

Egy kicsiny kis ablak egyszer csak kinyílt és kidugta fejecskéjét kicsit nyúzottan, kicsit még formátlan buksival, szép nagy hajjal Gergő, a mi fiunk.

Csoda volt és az is maradt.

Öröm és büszkeség, mámor és megvilágosodás.

Mától érte is felelős vagy!

Lehetetlen leírni, mennyi minden történt azóta.

Felnőtt férfi lett, már majdnem önálló, egyetemista, komoly, érett, megfontolt emberke.

Éppen olyan büszke vagyok rá, mint ott, a kukucskáló ablak előtt.

Isten Éltessen Kicsi Gergő!

 

 

 

Alig egy hónapja írtam le, hogy egy fiatal kollégával ismét gazdagabb lett a szegedi égi-tévés csapat.

Ma megint kevesebben lettünk. Elment Regős Sándor.
Mi, szegediek Szegediként tiszteltük, a sportosok, a külpolitikusok, a Híradósok, mind-mind magukénak érezték. Mert közel húsz év alatt sok szerkesztőségben megfordult.

1978-ban került Szegedre. A feladat nem volt sem kisebb, sem nagyobb, minthogy STÚDIÓT kellett csinálni, az akkor egyébként már két éve működő stúdióból.
Hogy akkor vidékre kerülni egy mindenható Híradó Főszerkesztőségből jutalom vagy büntetés volt, igazán soha nem derült ki. Talán Ő sem tudta pontosan.
De azt igen, hogy egy friss, mindenre kész fiatal csapattal belekezd valamibe.
Az ország akkor kicsit értetlenül nézte, hogy mit is jelent, hogy a „Szegedi Körzeti Stúdió műsorát látják”, de gyorsan megszokták. Sőt, idővel várták is.
Közben persze mi magunk is tanultuk a televíziózást.
Tőle, mert ő volt akkor a „nagy öreg”, aki bejárta a fél világot, végigközvetített öt olimpiát, többet tudott a lengyelországi Szolidaritás szakszervezetről, mint mi többiek összesen.

Szeretett fiatalok között lenni. Kun, Kléner, Király, Mucsányi, Fuzik, Virág, Czák, Sári Zsuzsa, Liebmann Kati, Gellérfy.
Amikor bekopogtam hozzá és elmondtam, hogy szeretnék itt dolgozni, csak annyit mondott, így még senki nem jött ide hozzá, értékeli a bátorságomat, próbáljuk meg.
Így lettem televíziós, neki köszönhetem.

Aztán belefogott valami egészen szokatlan és veszélyes vállalkozásba.
A Gyulai Várszínházban irodalmi estet szerkesztett Lírafesztivál címmel a hátáron túli magyar költők verseiből.
Kányádi Sándor a gyulai várszinpadon. Mindez 1980-ben. Skandalum volt.
Lakatos Ernő tajtékzott, az irodalmárok mélyen meghajoltak.
Senki nem hitte volna, hogy ezt meg lehet úszni, pláne, hogy lesz következő, sőt még azt követő is.
Pedig volt. Egészen 1988-ig, minden évben, amíg Szegeden volt.
Ha semmi többet, csak ezt kaptuk volna Tőle, már ez is megérdemelne egy könnycseppeta Főnökért, szinte valamennyi szegedi televíziós mesteréért.

Utolsó emlékem egy Hétvége című körkapcsolásos műsor éjszakája.
Talán Szolnokon lehetett. Adás után, vasárnap éjjel, túl a kötelező pezsgőbontáson, ült a zongoránál és játszott. A stáb már pakolt, de a helyszínek még éltek és lassan bekapcsolódtak, csak úgy a magunk örömére.
„Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs...”

Ma reggel megállt a szíve. Hetvenhárom éves volt.