Alig egy hónapja írtam le, hogy egy fiatal kollégával ismét gazdagabb lett a szegedi égi-tévés csapat.
Ma megint kevesebben lettünk. Elment Regős Sándor.
Mi, szegediek Szegediként tiszteltük, a sportosok, a külpolitikusok, a Híradósok, mind-mind magukénak érezték. Mert közel húsz év alatt sok szerkesztőségben megfordult.
1978-ban került Szegedre. A feladat nem volt sem kisebb, sem nagyobb, minthogy STÚDIÓT kellett csinálni, az akkor egyébként már két éve működő stúdióból.
Hogy akkor vidékre kerülni egy mindenható Híradó Főszerkesztőségből jutalom vagy büntetés volt, igazán soha nem derült ki. Talán Ő sem tudta pontosan.
De azt igen, hogy egy friss, mindenre kész fiatal csapattal belekezd valamibe.
Az ország akkor kicsit értetlenül nézte, hogy mit is jelent, hogy a „Szegedi Körzeti Stúdió műsorát látják”, de gyorsan megszokták. Sőt, idővel várták is.
Közben persze mi magunk is tanultuk a televíziózást.
Tőle, mert ő volt akkor a „nagy öreg”, aki bejárta a fél világot, végigközvetített öt olimpiát, többet tudott a lengyelországi Szolidaritás szakszervezetről, mint mi többiek összesen.
Szeretett fiatalok között lenni. Kun, Kléner, Király, Mucsányi, Fuzik, Virág, Czák, Sári Zsuzsa, Liebmann Kati, Gellérfy.
Amikor bekopogtam hozzá és elmondtam, hogy szeretnék itt dolgozni, csak annyit mondott, így még senki nem jött ide hozzá, értékeli a bátorságomat, próbáljuk meg.
Így lettem televíziós, neki köszönhetem.
Aztán belefogott valami egészen szokatlan és veszélyes vállalkozásba.
A Gyulai Várszínházban irodalmi estet szerkesztett Lírafesztivál címmel a hátáron túli magyar költők verseiből.
Kányádi Sándor a gyulai várszinpadon. Mindez 1980-ben. Skandalum volt.
Lakatos Ernő tajtékzott, az irodalmárok mélyen meghajoltak.
Senki nem hitte volna, hogy ezt meg lehet úszni, pláne, hogy lesz következő, sőt még azt követő is.
Pedig volt. Egészen 1988-ig, minden évben, amíg Szegeden volt.
Ha semmi többet, csak ezt kaptuk volna Tőle, már ez is megérdemelne egy könnycseppeta Főnökért, szinte valamennyi szegedi televíziós mesteréért.
Utolsó emlékem egy Hétvége című körkapcsolásos műsor éjszakája.
Talán Szolnokon lehetett. Adás után, vasárnap éjjel, túl a kötelező pezsgőbontáson, ült a zongoránál és játszott. A stáb már pakolt, de a helyszínek még éltek és lassan bekapcsolódtak, csak úgy a magunk örömére.
„Szeressük egymást gyerekek, a szív a legszebb kincs...”
Ma reggel megállt a szíve. Hetvenhárom éves volt.
