Elment egy fiatal kolléga.
Televíziós volt, abból a töprengő, meditáló, befelé forduló, önmagát marcangoló típusból való. Éppen fél éve, hogy beleunt, becsukta bőr aktatáskáját, talán még szét is nézett a vezérlőben, aztán megnyomta az a bizonyos utolsó utasítót. Amivel már csakis saját magát rendezhette.
Fél éve ment el, de csak holnap búcsúztatjuk. A tavaszi szellő szórja majd szét Molnár Józsi hamvait a Belvárosi temetőben.

Hazudnék, ha azt mondanám barátok voltunk. Még csak nem is ismertük igazán egymást, pedig évekig egy emeleten ettük a közszolgálatiság nem mindig édes kenyerét.
Pedig dolgoztunk együtt, talán volt közös filmünk is? Nem is tudom.
Talán azok közé tartoztunk mindketten, akik messziről tiszteltük egymást.

Pedig sok közös volt a sorsunkban. A közszolgálati televízió, a kirúgás, a hitegetés és áltatás, a remény és bizakodás, hogy egyszer még kigyulladhat nekünk is a kamera piros lámpája. Próbálkozott Ő is. Mindenfelé Szeged színes, de egyben nagyon is szürke, amolyan Porlódos televízióiban. De nem találta meg, amit keresett.

Mert KÉPMUTATÓ volt ő is, ahogy annyian ebben a nyomorult szakmában.

A szegedi Webrádió honlapján olvasom utolsó írását.
Ide idézem néhány sorát:

„Amikor évekkel ezelőtt a jelenlegi televízió elődje ellehetetlenült, és egy munkatársunk lakásán összegyültek a kollégák, e sorok írója figyelmeztetett, milyen kényes az az egyensúly, ez a "szeressük egymást gyerekek", ami most (ott és akkor) összetart bennünket, akik egyemberként álltunk fel a méltatlan helyzet miatt. Szavaimat rögtön visszaigazolta az egykori gyártásvezető - aki már nem jött velünk tovább a régi-új televízióba - és elmondta, hogy míg mi a saját sorsunkért aggódunk, addig egyik , a vezetői posztra aspiráló munkatársunk már beadta "koncepcióját" az önkormányzathoz. Ahonnan olyan hangokat is lehetett hallani, hogy jobb lett volna, ha föl se állunk, mert a dolgok úgyis megoldódtak volna maguktól. Vitathatatlan, amennyiben csak arra gondolunk, a megoldás kulcsát csak abban látja valaki, hogy egy régi-új  televízióstúdiónak is szüksége lesz vezetőre. Vagy hivatalnokra? A végül kinevezett vezető, aki hamar  elfelejtette, hogy valamikor már őt is rúgták ki,  mind visszatérő egyetlen hivatkozása pont az, hogy nem akar ahhoz hasonló helyzetet, mint ami bekövetkezett anno, az előd-televízióban. Ezzel évek múltával is a helyzet mély meg nem értéséről téve tanúbizonyságot, amiről polémia is folyt akkor a helyi lap hasábjain. Tudniillik, hogy a dolgozókat anyagi ellehetetlenítésük mellett morálisan is méltatlan helyzetbe hozták a történtek. Ezért ennek az írásnak, vizsgálódásnak a tárgya, hogy a mindig, s szinte kizárólag hivatkozásul hívott  "fiskális szemlélet", és az annak következtében, a színlelt szerződések megszüntetésével szoros(?) összefüggésben hozott döntések  mögött milyen személyes motívumok húzodnak. Hiszen bízva a szómágia erejében, nem véletlenül lett e vidéki televízió kulturális magazinműsorának címe: Képmutatók.”

 
Akik még maradtunk, tovább mutatjuk a Képet, Józsi!
Vagy csak szeretnénk mutatni, ha hagyják, ha engedik, ha kedvünk van hozzá, ha van mit mutatni.

De van-e kinek mutatni? Érdekel még valakit is egy kiállításról, egy könyvről, egy premierről, egy koncertről szóló beszámoló? Vagy már csakis a „fiskális szemlélet” nyomja az utasító gombjait és a kamera lámpája már csak a pillanatok sztárjainak világít?

A szegedi csapat azon a gomolygó felhőcsíkon megint gazdagabb lett.
Nem hagytál itt bennünket, csak előre mentél. Építs egy szép, nagy, világos Stúdiót! Nemsokára jövünk és bekapcsol a lámpa.

Csend... Adás!