A hajnal ma valahogy még csendesebb volt, mint szokott. Régi húsvétokon gondolkodtam, hogyan is volt, amikor már napokkal előtte Apámmal sorra vettük, kihez megyünk locsolni.
Mindig két napra terveztünk, vasárnap az unokaöcséimmel a rokonokhoz, hétfőn meg ketten Apámmal az ismerősökhöz, barátokhoz.
Beleolvastam Apám naplójába, a 60-években íródtak, kis zsebnoteszek, amibe minden fontos dolgot bejegyzett. De lehet, hogy csak ő tartotta fontosnak. Milyen volt az idő, mit csinált napközben.
A Húsvéti bejegyzések évről évre szinte ugyanazok.
"Vasárnap: Franciskáék megjöttek, gyerekek locsolkodni mentek, ebéd Mamánál.
Hétfő: Lacikával locsolkodni mentünk, délután séta a városban."

Miközben lapozgatom a már megsárgult lapokat és olvasom Apám szálkás, de szép betűit, azon gondolkodom, vajon az én fiaimnak 30-40 év múlva milyen emlékei lesznek a Húsvétokról. Megmarad még akkor is a locsolás, a sonka és tojásfőzés öröme?
Lesz még csokitojás és locsolóvers?

Délután utaztunk. Szeretek velük autózni, szeretem hallgatni, ahogy és amiről beszélgetnek.
Hátul ül a három srác és csak mondják, csak mondják.
Pár éve még Miki Manót és 100 Folkot hallgattak, most meg az "n" végű német szavak kiejtéséről és a latin ablatívuszokról vitatkoznak.
A Miki Manó még az autóban van, de valószínű már soha nem kerül kézbe.
Így halad felettük az idő, mi meg csak spekulálunk múlton és jövőn.