Mintha csak ma lett volna. Pedig pontosan húsz éve.
Zsuzsa reggel telefonált a klinikáról, hogy kezdődik. Szülni fogunk! Mármint persze csak Ő, meg a kicsi. Mert gondolom a baba számára legalább akkora megpróbáltatás a születés, mint az Édesanyának a szülés.
Milyen szép szó. Születés. Elindul egy Élet és ki tudja hová fejlődik, mit hoz. Mennyi öröm, mennyi bánat kezdő pillanata. Remény, aggódás, valami meghatározhatatlan érzés, ami semmivel nem hasonlítható.
Szóval reggel már a klinikán voltam. Igazán semmi dolgom nem volt, csak hogy várjak.
Le és fel a folyosón, ajtótól ajtóig. Néha megkérdeztem az orvost, mi újság.
Haladunk, nyugi!- mondta, aztán ment tovább. Persze, mindenkinek ezt mondta, de mégis úgy éreztem, ez most a legtöbb, amit hallani akarok.
Bevallom, néha átmentem a közeli „Béke tanszékre” és kértem egy felesnyi bátorítót.
Kora este aztán egyre többen jöttek ki, mentek be a szülőszobába. Csak én maradtam a folyosón és nem értettem, mihez kell az nagy szerelőláda, meg két munkásruhás szaki?
Aztán valami olyasmiről beszéltek, hogy nem működik a gép... ennek is pont most kell elromolnia...várhatott volna még reggelig...
De Ő nem várt, mert úgy érezte most lett kíváncsi arra a világra, amelyből az elmúlt hónapok alatt már megtapasztalt valamit.
Hallott hangokat, zenét, egy kellemes hang mesélt is neki, sőt néha mintha meg is simogatták volna, mire Ő válaszként rúgott egyet a lábacskáival.
Szóval elindult és szerencsésen véget is ért a szülés.
Késő este volt már.
Egy kicsiny kis ablak egyszer csak kinyílt és kidugta fejecskéjét kicsit nyúzottan, kicsit még formátlan buksival, szép nagy hajjal Gergő, a mi fiunk.
Csoda volt és az is maradt.
Öröm és büszkeség, mámor és megvilágosodás.
Mától érte is felelős vagy!
Lehetetlen leírni, mennyi minden történt azóta.
Felnőtt férfi lett, már majdnem önálló, egyetemista, komoly, érett, megfontolt emberke.
Éppen olyan büszke vagyok rá, mint ott, a kukucskáló ablak előtt.
Isten Éltessen Kicsi Gergő!
