Tegnap Temesváron jártam.

Régen, nagyon régen voltam ott utoljára. Egészen pontosan 1989. december 22-én éjjel.
Akkor egy kicsit zajos volt a temesvári Opera tér.

Itthon már a karácsonyra készültünk, de közbejött a történelem. Mi néhány kollégámmal úgy éreztük, nekünk ott kell lennünk, mert ott vannak a többiek is. Stábok egész sora, pont mi maradjunk itthon? A televízió fekete Volgájának csomagtartóját mindennel megtöltöttük, amivel csak lehet. Hogy egészen őszinte legyek, a kamera és kazetták mellett néhány üveg pálinka is megbújt. Gondoltuk, jó lesz a nagy ijedségre.
Jól gondoltuk. Román vámtiszt  talán azóta sem hivatkozott olyan meggyőzően  a régi, hagyományos román-magyar barátságra, mint akkor, miközben kollégáival jóízűeket koccintgattak üvegjeinkből. 

Ez is eszembe jutott, miközben egy padon üldögélő, unatkozó határőr egyetlen csuklómozdulattal intett, menjek már tovább. Mire várok még?
Mert milyenek is voltak azok a régi romániai határátkelők? Gyomorgörcsös, sorbanállós, várakozós, kipakolós-bepakolós, bizalmatlan, rosszkedvű, de hát mindenki emlékszik rá.
Nem volt az olyan régen.

Az első meglepetés ötven méterrel a határ után ért, amikor is két eurós belépőjegyet kellett vennem Romániába. Úthasználati díj. Jó ötlet, támogatom, ahogy a tucatnyi traffipaxot is. Kellemetlen, de sok bajt megelőzhet.

Ezen a vasúti kereszteződésen már mentem át egyszer.
Azon a bizonyos éjszakán. Csak akkor egy vagon is volt a sínen az útra feltolva, talán útakadálynak, mi meg alig világítottunk, nem is vettük észre. Csak az utolsó pillanatban, amikor szinte teljesen leborotválta a vagon ütközője a Volga bal oldalát. Persze nincs győzelem áldozatok nélkül, és akkor a mi kárunk volt a legkevesebb.

Rájuk gondoltam, az áldozatokra, amikor a főtéren egy emlékoszlopon nevüket olvasgattuk.

Miközben az Opera-téren sétálgattunk, néztük az eklektikus épületek és omladozó panelek furcsa keveredését, a történelmet idéztük... Dózsa György kivégzése, az 1849. augusztus 9-i végzetes temesvári csata, és persze Tőkés László 1989 decemberében...1884-ben Európában elsőként villanyárammal világították a főteret, meg, hogy Temesvár az elsők között szerepel a világon, ahol a tömegközlekedésben bevezették az omnibuszt.

Igen, ez is Temesvár, Szeged testvérvárosa. Valaki megjegyezte, jobbat érdemelne ez a város. Több szeretetet, több figyelmet.
Bár a város szélén ott a Metro, a Peugeot, a Volvo, a Selektron és még ki tudja mennyi multi cég gyára, telepe, valahogy mégis elhagyatottnak, gazdátlannak éreztük ezt az egész környéket.
Talán csak egy pillanatra lettem nagyon irigy. Az egyik sarkon öt csinos, fiatal stewardess álldogált, bőrönddel a kezükben, Aztán jött egy busz és kivitte őket Temesvár nemzetközi repülőterére.

De szeretnék velük egyszer a Kárász utcán is találkozni.
Munkába menet.