Nem szívesen vallom be, de van néhány apró kis hibám.
Például, hogy szeretek vásárolni, ráadásul szupermarketben, mindig ugyanabban.
Tudom, hogy mi hol van, hol keressem, mit szabad megvenni és mit kell a polcon hagyni.
Ez történt péntek délután is. Kint sütött a nap, bent kellemes lágy zene szólt, ideális állapot egy kis pénzköltős időtöltésre. Toltam a kocsimat a sorok között, és ahogy az már lenni szokott, idővel elfogyott benne a hely.
Tehát irány a pénztár, sorbanállás, pakolás a szalagra, néhány semmitmondó, de azért fontos mondat a pénztárossal és máris úgy érzed, ma is érdemes volt felkelned.
Mígnem sorra nem kerül egy fóliába csomagolt kenyér. Friss is, ropogós is, szinte máris kedved lenne beleharapni az omlós csücsökbe. De nem, a szigorú pénztáros nem adja a kezedbe. Kérdőn rápillantasz, majd már magadtól is rájössz. Baj van.
Nincs rajta kód.

Nem tudom lehúzni, hiányzik a kód.- mondja meglehetősen egykedvűen.
Akkor mi legyen? - kérdezem.
Hát szépen visszaballagunk és hozunk egy másikat! - mondja a középkorú úr.
Ballagunk? együtt?- ketten egy kenyérért?
Nem, csak maga, én nem, de menjen nyugodtan vissza a kenyeres pulthoz - az áruház túlsó végén van - és hozzon egy másikat.

Ha nem lettem volna éhes, ha kicsit morózusabb lett volna a hangulatom, biztosan otthagyom.
Valószínű az egész cuccot..., de számomra is megmagyarázhatatlan okból, fogtam az ominózus kenyeret és visszaballagtam. Kicseréltem, kicsit még magyarázkodtam a sornak, hogy nem én..., nem miattam..., csak tudják a kód ..., aztán fizettem. Talán még meg is simogattam a mégiscsak megszerzett kenyeret.
Már csak a parkolóban spekuláltam el: biztos nekem kellett "visszaballagnom"?

Mégis, kinek az érdeke, hogy a kód akkor és ott legyen, ahol kell?