Tegnap megígértem Beninek, hogy ma átviszem Szabadkára néhány barátjával egy osztálytársukhoz.
Szeged-Szabadka ötven kilométer, egy óra alatt megjárom. Gondoltam.
Az egy órából öt órás várakozás lett visszafelé. Ötven kilométer öt óra alatt nem rossz teljesítmény. Gyalog, de autóval?
Már akkor gyanús volt a dolog, amikor az átjárónak még nyomát sem láttam, de már hosszú sor kanyargott az autópálya-félén a határ felé.
Osztrák, német, francia rendszámú autók százai. Bár a csomagokból és a bent ülőkből ítélve, inkább valamelyik délebbi náció munkába visszatérő tagjai lehetek.
Ahogy teltek a percek, peregtek a méterek, úgy szélesedett, lassult a sor és látszott egyre kilátástalanabbnak ez az egész.
Furcsa egy helyzet. Az ember, pláne ha így egyedül van, megpróbál először is rendet és rendszer vinni a várakozásba. Magad köré raksz mindent, ami szükséges lehet. Na ez nekem könnyen ment, mert gyakorlatilag semmi nem volt nálam. Hallgatod a rádiót, bekapcsolod a klímát, aztán kikapcsolod. Gurulsz néhány métert, leállítod az autót, aztán újra indítasz.Amíg bírja az akkumulátorod. Aztán spórolni kezdesz vele.
És lassan kezd eluralkodni rajtad a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság, a kétségbeesés és a reménytelenség furcsa érzéshalmaza.
Az egyetlen üdítő pillanat úgy három óra körül tört kánikulától egyre jobban meggyötört tömegre.
Néhány - valószínű muzulmán - útitársunk elővette kis szőnyegét, leterítette a betonra és buzgó imádságba kezdett.
Biz’ Isten irigyeltem őket. Láthatóan ez volt az egyetlen problémájuk és ezt is ügyesen megoldották.Én meg csak egy pohár vízre tudtam gondolni.
De hát, aki hülye, haljon szomjan! Hát nem sok hiányzott hozzá.
Négy után értem a szerb határra. Mintha 1961-et írnánk. Egy szerb vámos komótosan, de határozottan érdeklődik.
Hol volt, mit hoz? Szálljon ki, nyissa ki, nyissa fel!
Ez nálam – már csak az üres kocsi miatt is - viszonylag gyorsan ment.
Aztán még néhány száz méter és itthon vagyok. Magyarország. Üdvözöljük!
- Van bejelenteni valója?
- Igen, ez baromi hosszú volt!
- Cigaretta, alkohol?
- Igen, ebben a sorrendben most szívesen elfogadom.
- Na mutassa csak az útlevelét!
Aztán még mondtam valamit Európáról, de csak legyintett.
- Európa csak itt kezdődik! Ez még a Balkán.
Aztán köpött egyet és felbontott egy Coca-Colát. Majd intett, hogy most már mehetek.