Először is volt a félelem és aggódás. Úristen, mi lesz, ha majd a mi gyerekeink is oda járnak, ott lesznek egész nap, egész héten. Sőt....
Aztán ez is eljött. Először csak egy, majd kettő, most meg már mindhárman SZINezik az augusztus végét.
Persze nem egyformán.
Először Gergő volt SZINes ottalvó. Sátor, koncert, éjszakai buli, nappali punnyadás valamelyik medencében.
Aztán már SajtóPass-al a nyakában tudósította a Webrádiót. Hiába, a vér nem válik vízzé. De még mindig fontos volt a buli is. Esténként mentem hozzá, vittem a vacsit, meg némi egyéb ellátmányt.
Ma azt mondja, ő már kényelmesebb ennél. Kimegy, hazajön, megírja, elküldi.
Most Bence az ügyeletes sátorlakó. Bogizik és SZINezik.
Ő már kicsit praktikusabb: hazajárnak enni. De a medencét és a punnyadást ő sem hagyná ki.
Az idén a legkisebbel, Zsomborral vagyunk „bejárósak”.
Az évek óta megszokott helyemen, a Nivea-gömb alatti padon ülök és hallgatom a hangzavart. Valami Depresszió meg Tankcsapda. Körülbelül annyit tudok róluk, hogy a srácok pólóján szoktam látni a feliratot.
Akkor meg mit keresek már megint itt?
Hát hogyne lennék itt, hiszen én vagyok, aki feltölt, letölt, kitölt, betölt, bevisz, kivisz, elnéz, elintéz, kifizet, befizet.
Mert a már kissé amortizált metamorfózisban mégiscsak egy konstans valaki vagyok.
Itt a padon, és már alig várom, hogy újra halljam: Apa! Figyu...
