Miénk, húszasoké, harmincasoké, negyveneseké, mindenkié.
Miénk, akik eddig talán csak hallottunk a Szigetről, miénk, akiknek a gyerekei, unokái a mindennapos szigetlakók.
Miénk, akik hátizsákkal, kisszékkel, takaróval álltuk a sarat a HÉV-nél, a hajóállomáson és egyáltalán nem éreztük komikusnak, hogy a nagyi és unokája együtt indulnak a koncertre.
Együtt, mert egyformán fújja a Szól a rádiót a nagypapi rekedtes hangja és a kisunoka mutálós dörmögése.
Már a kikötőben éreztük, hogy itt ma valami olyan történik majd velünk, amit eddig csak hallomásból ismertünk, leginkább a gyerekeinktől.
A képzelt riportot először 1972-ben láttam a Szegedi Nemzeti Színházban Sándor János rendezésében.
Azóta cseng a fülemben, hogy...menni kéne, hogy...meg akarom találni Esztert, hogy...arra születtünk.
Most Lovasi András, Novák Péter, Fekete Linda, Bíró Eszter, a többi szólista és a kitűnő zenekar kapott hatalmas tapsot a darab koncertszerű előadásáért. 
Egyszercsak a kivetítőkön megjelent Presser Gábor és elindult az örület.
Fiú! Valaki mondta, hogy az élet a tiéd lesz!... A következő számtól azután Somló Tamás, Karácsony János és Solti János, valamint a kísérő zenészek is a színpadra léptek.
"Valaki hozzám tartozik" - csapott a billentyűkbe Pici és ahogy körbe néztünk, az az érzésünk, itt most megint mindenki mindenkihez tartozik.
Aztán sorra jöttek a jól ismert dalok. Együtt énekeltük a Boogie a zongorán-t, az Embertelen dalt, az Engedj el-t, az Áldd meg a dalt (Karácsony János lányaival), a Kék asszonyt, a Zenevonatot. Természetesen nem hiányozhatott az Álomarcú lány, a Miénk ez a cirkusz, az Ő most még csak 14, a Ringasd el magad.
Már jócskán éjfél felé járt, amikor a négy zenész leült a zongora mellé és csak hallgatta, ahogy jó ötvenezren énekeltük a Szól a rádiót, meg a Neked írom a dalt.
Szerettük őket és ők is nagyon szerettek bennünket. Élvezték a sikert, a tapsot- persze ki nem?- és a rég várt koncertet, hogy újra szóljon az LGT...LGT...LGT!
A másnapi lapokban olvastam néhány fanyalgó sort is egy helikopterről, a halk zenéről, az érzelgős nosztalgiáról.
De hát Presser Gábor mégiscsak az a muzsikus, aki átformálta a magyar könnyűzenét, és olyan klasszikusokat teremtett meg, amelyek már lassan a harmadik generációnak is különleges élményt jelentenek. Mert ugye tudnunk kell, hogy amióta a bugi először fölcsendült a zongorán, azóta valóban reggel, délben s este azt figyeljük, azt keressük, mikor melyik állomáson szólal meg a boogie... honnan szól a zene. És ez a zene nagyon-nagyon jól szólt. Most is, harminchat év után is.
És persze jó tudni, hogy ilyen sokan vagyunk, akik még bírjuk, akik tudjuk, hogy végig csináljuk, akik egymásnak tudtunk énekelni ismét, hogy Ringasd el magad !
