Egy falusi iskola ötödik osztályosai hozták, valószínű valamelyik ház előtt szedték az iskola utcájában azt a néhány szál rózsát, amit izzadt kis tenyerükben szorongatva nyújtottak át, s valami olyasmit mondtak, hogy köszönjük az egész éves munkát!
A virág is, a köszönet is jólesett, de mégis talán Apám volt a legbüszkébb.
Tanár lett a Fiam! - mondogatta.
Tanár, aki valószínű szeretetből, egymás iránti megbecsülésből, a világ dolgainak józan
fürkészéséből többet adott ezeknek a lurkóknak, mint a biológia rejtelmeiből.
Ma is ugyan így tennék, talán ezért is kellett váltanom.
Sok éve már csak álmomban állok a katedrán, megigazítom az egyébként nulla dioptriás szemüvegemet és Tamási Áronról mesélek, meg az evolúcióról, Darwinról, a Galapagos- szigetekről és az alkalmazkodás tudományáról.
Ki ne emlékezne az első tanítójára, aki először fogta a kezét, kanyarította az A betű szárát és közben bevezetett abba csodálatos világba, amit úgy nevezünk: olvasás, írás, tudomány.
Ezt az utat járja együtt tanár és diák. Botladozva, el-el bukva, de végül mindig felegyenesedve.
A tanár, a tanító azon kevés fix pont az életünkben, akikre mindig ugyanúgy gondolunk. Csak a világ változik körülöttünk.
Legyen szó az egyiptomi fáraók mestereiről, a Kelet tudósairól, a sötét középkor szerzeteseiről, vagy a XXI. század tudós professzorairól, a lényeg mindig ugyanaz.
Átadni mindazt a tudást, a tapasztalatot, esetleg némi életbölcseletet, amit az iskolán kívül, néhány év előnnyel és sok-sok olvasással összegyűjt az ember.
Irma néni volt az első tanító nénim. Nem mondom, hogy nem szerettem, de soha nem került olyan közel hozzám, mint a középiskolai osztályfőnök úr, Lajos bácsi.
Jó húsz éve, hogy nem láttam, csak néha küldünk egy-egy újévi üdvözletet egymásnak.
Még most is csodálom, ahogy írt: a mondatok egymásutánja, bölcselete férfivá érlelte egykori süvölvény tanítványait.
Soha nem beszélt minimálbérről, nemzeti alaptantervről, kötelező óraszámról, pedagógus béremelésről. Mégis tudtuk, aggódik mindazért, amit a mai magyar iskolaügy jelent tanárnak, diáknak, szülőnek egyaránt.
Ma reggel sokszázezer kisdiák keze izzadt egy-egy szál rózsával és köszöntötte tanítóját, mint annak idején Répás Ferkó engem, a harkakötönyi iskola udvarán .
És sok tízezer pedagógus megy most haza – lehet, hogy utoljára - virágcsokorral a kezében és csendben megjegyzi a kérdő tekintetekre:
A tanítványaimtól kaptam.
A tanítványoktól, akik ezen az egy napon, ezzel a szál virággal köszönik meg mindazt, amit egész éven át, talán egy életre szóló útravalóul kaptak Tanítóiktól.
