„Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse...” - vajon honnan, milyen mélységekből tör elő évről évre e napon ez a dallam?

„Zengjen a dalunk pajtás” - harsogtuk már hetekkel korábban kedvenc tavaszi ünnepünk előtt az iskolai énekórákon Kadosa Pál - egyébként kiváló Bartók-tanítvány lendületes dallamát.

Talán az egyetlen ünnep, amelyet nem mert elvenni a rendszerváltás utáni „ünnep-cserélő” buzgalom. Igaz, a zászlós, táblás felvonulások (integető és kacsintgató vezetőinkkel együtt) elmúltak - no nem csak a politikai változások logikus velejárójaként, hanem mert egyre kevesebb táblára lehetne felírni: „Egységben az erő - ...vállalat szakszervezeti bizottsága”.

De hol vannak már azok a gyárak, üzemek, megszüntetett vállalatok, akik vihetnék a táblákat? Hogyan állna a sok ezer volt dolgozó kezében a kalapács, s az üllőt ütve vajon kikre gondolnának?

Az egykor lelkes gimnazisták zászlókkal a kezükben, emlékeznek-e ma egykori önmagunkra? Hív-e még a Liget, a vursli, a sörcsap, a virsli és a mustár utánozhatatlan illata?

Éljen május elseje!  - sör és virsli, meg ringlispir (mert ez még megmaradt - bár egyre drágább), meg mindenféle csinnadratta, lampionos felvonulás, ugróvár és vattacukor, májusfa és szabadtéri színpad, no meg bográcsos marhapörkölt ezerötért, sör nyolcszázért, vattacukor meg kürtős kalács, és még ki tudja mennyi csábítóbbnál csábítóbb finomság. 

Énekszó és tánc köszöntse!  Csak most már más húzza a talpalávalót.

Mi is volt az egykori jelmondat a tribün fölött? - " Békés jelent, biztonságos jövőt!” Valami ilyet ma is bármikor, bárhová fel lehetne írni, csak hát hol az az öntudatos polgár, aki ezért elmenne akár az utca túlsó végéig is.

A jelszavak megkoptak, az elvek elsekélyesedtek, a lelkesedésnek meg határt szab a bogrács és a söröskorsó nagysága. 

Gondolom a ligetek  most is benépesülnek. Virsli helyett hot-dog, bambi helyett kóla, ringlispir helyett tornádó és ciklon várja a majálisozókat. Csak a léggömb és a sör változatlan, mert Május elseje mégis csak a Ligeté, magunké.

Egyszer, egészen pontosan 1986-ban, egy körkapcsolásos műsorban akkor még fiatal és lelkes, kezdő televíziósként a makói Maros-part szabadtéri színpadáról köszönthettem az országot Május elseje reggelén. Kicsit fújt a szél, kicsit csepegett az eső, kicsit talán féltünk a suttogó hírektől, amik valami Csernobil nevű városról szóltak, meg valami balesetről; féltünk az esőtől, de azt hiszem, azért boldogok voltunk.

A színpadot azóta benőtte a fű, a körkapcsolásoknak már régen vége, a fiatalságból is elmúlt egy darab, és talán a lelkesedés is halványodott.

Csak annak a májusi hajnalnak a hangulata, a táncosok mosolya, a bográcsok, a pörkölt illata, csak az maradt meg bennem, meg a dallam : „Itt van május elseje, ének szó és tánc köszöntse...”